2012. június 6., szerda

MANIAC (1980)

William Lustig, USA


Az Ördögűző, A Nyolcadik Utas a Halál, S.O.S. Szerelem – nem, nem és nem. Egy kósza pornókazettát leszámítva a MANIAC volt az első olyan filmélményem, ami közben valóban azt éreztem: nekem ilyesmit nem szabadna nézni. Mint azt azóta megtudtam, az alkotók pontosan erre a hatásra vadásztak - "Egy forgalmazó egyszer azt tanácsolta: ha valaha is eszedbe jut egy ötlet, ami igazán undorít és felkavar, valami, amit nem mernél leforgatni, nehogy az anyád megtudja - forgasd le!". És most már azt is tudom, hogy idézett Bill Lustig rendező HALLOWEEN-re büszkén viselt „X”-szel válaszoló slasherje a hatvanas évek roughie-jait újította fel (THE SEX KILLER, BEHIND LOCKED DOORS), jókora darabot hasítva ki Anton Holden AROUSED-jéből.


Az 1966-ban bemutatott, gyakorta imitált roughie-klasszikusban egy New York-i apartmanját próbababákkal megosztó, anyakomplexusoktól vezérelt „sex-killer” prostituáltakat gyilkol, akárhányszor rájön az ötperc.


A deviáns figurát ezúttal a bronxi születésű Joe Spinell hozza, visszataszító karizmája magával rántja a MANIAC-et annak a kénköves pokolnak a mélyére, ahová annak idején a DON’T GO IN THE HOUSE féleségek jártak bulizni. A sikeres karakterszínésznek (A KERESZTAPA, ROCKY) elvileg semmi keresnivalója nem lett volna egy keleti parti pornográfusok által összehozott produkcióban (a szakszervezet tiltotta, hogy egy hollywoodi színész cenzorokat megkerülő, független filmben szerepeljen), de a provokatív grindhouse-mozik kedvelőjeként éppenséggel ő volt a több európai országban betiltott film szíve-lelke, még a forgatókönyvírás oroszlánrészét is magára vállalva. Spinell évtizedes szakmai tapasztalata, improvizációra való képessége, és nem utolsó sorban empátiája, amit Frank Zito, a gyerekkorában prosti anyjától bántalmazást elszenvedett, nőket skalpoló sorozatgyilkos iránt érzett, a modern horror egyik méltán legendás alakítását eredményezte.


Egy New York-i tömbház házmestereként létező Franknek kvázi nincs társadalmi élete, se kutyája, se macskája, ráadásul túlsúlyos, ragyás az arca és izzadásra hajlamos. És éjszakánként nőket gyilkol, akiknek véres skalpjait a pár négyzetméteres szükséglakásában tartott próbababákra szegezi. Szóval nem egy leányálom a pali, de lóg egy szövetöltöny a szekrényében, amit magára öltve még a gyönyörű Bond-lány, Caroline Munro szívét is képes megkörnyékezni. Amikor a film kénytelen kidugni fejét a mocsokból (Munro szerepeltetése nélkül nem tudták volna felhajtani a költségvetést), szatírát látunk arról, hogy a nagyvárosban milyen könnyedén tud egy farkas báránybőrbe bújni. Aztán a farkas pufajkás dzsekijében megint alámerül a manhattani éjszakába, és áldozat után néz.... Ez a szánalmas árva valójában saját megboldogult anyját öli meg újra és újra, és közben könnyeivel küszködik, mert  odabent a skizofréniától lüktető agyában érzi, tudja, hogy borzalmas dolgokat művel.


Ilyesfajta patetikus sorozatgyilkosok a PSYCHO óta rendszeresen felbukkannak a vásznon, a karakter Hollywood-idegen kozmetikázatlansága - hozzá képest Hannibal Lecter Disney Csatornára való bohóc – azonban az átlagosnál is kényelmetlenebbé teszi a lehengerlően brutális filmet. A MANIAC még azt az engedményt sem teszi meg, hogy egy időre kiszabaduljunk Frank bűvköréből; ott ülünk vele parányi odujában, hallgatjuk összefüggéstelen monológjait, követjük őt mindenhová, szinte tettestársakká válva nézzük végig rémtetteit. A "sötét oldalra" álló szubjektivitása kishíján egyedülállóvá (mert azért voltak előtte hasonszőrű dolgok, pl. DRILLER KILLER, FORCED ENTRY vagy az említett DON'T GO), egyben könnyen sebezhetővé teszi a slasherek között: dollármilliókat fialó bemutatásakor irdatlan kritikai össztűz zúdult rá a napilapok filmes megmondóembereitől kezdve a nőegyletekig.


A '79 telén, vagyis még a PÉNTEK 13. előtt készült film valójában nem színtiszta slasher, hanem valamiféle elmebeteg pszicho-dráma, egy gonosz tréfa, amivel a 42. utca kötélidegzetű népét kívánták megnevettetni; Lustig fekete komédiaként jellemezte filmjét. A dramaturgiáról szándékosan leskalpolták a moralizálást és az összes többi felesleges zsírt, mígnem egy pornósan töredezett, morbid szkeccs marad hátra Frank Zito utolsó (?) néhány napjáról a földi pokolban. Morózusságával a kortárs sorozatgyilkos-mozik közül az osztrák ANGST-hoz vagy a HENRY-hez áll legközelebb, bár McNaughton intelligens, alaposan átgondolt munkájához képest a forgatási napokon összeimprovizált MANIAC tőrőlmetszett horror-exploitationként megmarad a grindhouse falain belül.


Az addig álnéven pornókat készítő William Lustig (most a Blue Underground kiadó főnöke) egy hardcore szexet rögzítő kamera merev tekintetével filmezi az erőszakot, miközben fősodorbeli karrierre gondolván álszent módon száműzi a korábbi roughiekban még kötelezőnek számító meztelenkedést - a cumshot egy lassított felvételen szétrobbanó fej. Az akkor 24 esztendős Lustig (TE mit csináltál huszonnégy évesen?) megrögzött horrorrajongóként valamivel több stílust próbált felmutatni, mint amennyit egy fogd-a-pénzt-és-fuss rendező egyáltalán hajlandó lett volna hasonló szennyfilm készítésének apropóján. Utólag visszanézve az a két vagy három stalk & slash jelenet kiemelkedőnek számít műfajában. A 16mm-es képeket hál' istennek még a dvdmegjelenés alkalmára sem sikerült rendesen kiglancolni, Tom Savini effektjei hajmeresztőek, Jay Chattaway (SILVER BULLET) elektro-zenéje szintén sokat dob a hangulaton. Valahol megvan bakeliten, majd ha romantikázni támad kedvem, felteszem. Azt hiszem, a szekrényben még ott lóg az érettségi öltönyöm is...

-----------------------------------

- A Maniac in Hungary -
1980-ban mutatták be William Peter Blatty, AZ ÖRDÖGŰZŐ írójának THE NINTH CONFIGURATION című filmjét, melyben Joe Spinell egy Spinell nevű háborús veteránt alakít. Interjúrészlet a Psychotronic magazinból:
"Eredetileg Nicol Williamson és Michael Moriarty voltak a főszereplők. A filmet Magyarországon forgattuk, teljes zűrzavar közepette. Williamsonnak elege lett és hazament, Moriartyt Blatty rúgta ki. 1977 húsvétje volt.
Én hoztam először baseballt Budapestre. Azok az emberek életükben nem láttak ütőt meg baseball-labdát. Ezt nevezem én vasfüggönynek!
Börtönbe kerültem, miután fejbevertem egy fickót, aki Jason Millerre támadt. Bekasztliztak. A börtön teljesen üres volt, mert az összes elítéltet elszállították Szibériába. Ha még nyolc napig maradok, engem is oda vittek volna. Richard Lynch a feleségemen keresztül szerzett ezer dollárt, azzal fizettem le a rohadékokat.
Visszamentem a budapesti Hilton Szállóba, és kiderült, hogy azok a náci szemetek betették az én kedves kismadaramat a fridzsiderbe. Jégre tették a papagájomat! Baromi dühös lettem, és elkezdtem összetörni a berendezést, az ablakokat, ami csak a kezem ügyébe került. Az egész kócerájt taccsra vágtam, aztán összevertem néhány bőrkabátos KGB-st. 20.000 dollárnyi kártérítéssel tartozom nekik."  Arra a kérdésre, hogy nem félt-e attól, hogy nem ússza meg szárazon, Spinell rögtön vágja a választ: "AMERIKAI vagyok, nem félek én semmitől!"