Szegény, szerencsétlen Edgar Allan Poe, ha tudta volna, hogy a huszadik század egyik leggyakrabban celluloidra adaptál szerzője lesz, örömében talán már negyven éves kora előtt a halálba itta volna magát. A nyolcvanas/kilencvenes évek fordulópontján újabb Poe-reneszánsz ütötte fel a fejét, ezúttal a videotékák polcain. A Roger Corman istállójából kikerült felújítások (A vörös halál álarca {Hungarovideo}; Morella), a három Dél-Afrikában forgatott Harry Allan Towers produkció (Az Usher ház bukása; A vörös halál álarca megint!; Bosszú a sírból) és Stuart Gordon anyagi gondok miatt évekig készülő A kút és az ingája mellett a TWO EVIL EYES kecsegtetett a legszebb reményekkel. Elvégre a horror két nagyágyúja állt össze, hogy modern felfogásban ki-ki a maga módján adaptáljon egy szabadon választott művet a detektívregény és romantikus torture pornó ősapjától.
A vállalkozás ügyvezető producere, Dario Argento a korábban már Sergio Martinót és Lucio Fulcit is megihlető A fekete macskát vette kezelésbe, míg a felkért amerikai márkanevek közül egyedül a fedélzeten maradt George A. Romero választása a Monsieur Valdemar kóresete tényszerű megvilágításban című novellára esett, nyilván annak „élőhalottas” témája miatt. Minő véletlen, a két elbeszélés, így együtt, Roger Corman TALES OF TERROR-jában is felbukkant. Az 1962-es amerikai film olasz plakátja olyan imádni való, hogy azonnal közszemlére is teszem:
Az antológia formátum régi motorosaként (CREEPSHOW 1-2, TALES FROM THE DARKSIDE) Romero könnyedén - a kritikusai szerint túl könnyedén - kirázza a halál utáni élettel rémisztgető ötven percet, melyben a pénzsóvár trófeafeleség és doktor szeretője hipnózis segítségével próbálják a halottas ágyán agonizáló idős férjből kiszedni milliókra rúgó vagyonát. They are coming to get You, Jessica!
A címénél nem sokkal hosszabb, úgy önmagában megfilmesíthetetlen forrásműben se feleség, se milliók, se ÉLŐHALOTTAK ÉJSZAKÁJA idézet, csak egy delejezéssel kísérletező orvos és élet-halál között megrekedt páciense. A moralista E.C. Comics körítés Romero saját kútfejéből származik, így lesz Poe-show helyett Creepshow, annak képregényesen túlvezérelt képi világa és fanyar fekete humora nélkül. „Mintha csak egy Columbo epizódot forgatnék” nyilatkozta a készültekor, ezek szerint nagyon is tudatosan használva a tévéfilmek banális realizmusát, hogy aztán egyre sötétebb, fantasztikusabb árnyalatot kapjon a történet. Ódákat nem lehet zengeni róla, sematikus az egész, de valahol becsülendő az az integritás, amivel a Hollywoodtól kiütést kapó rendező/forgatókönyvíró ("Mit akartok, Pittsburgh-ben élek!") újra és újra kinyilvánítja a hatalom és pénz iránt érzett ellenszenvét.
A HOLTAK HAJNALÁban a bevásárlóközpont, emitt a dollár bankjegyen látható, a hipnotizálásra használt eszköz formájában is visszaköszönő piramis szolgál az emberek feletti kontroll, a kapitalizmus szimbólumaként. Rövid játékidejének köszönhetően még a nézhetőség határán innen lévő, egy jó alakítást magába foglaló (a CREEPSHOW-ban is hasonló bitch szerepet játszó Adrienne Barbeau) horrorfilm-kezdeményezés végén besétálnak a zombik, a rosszak elnyerik méltó büntetésüket, és a TWO EVIL EYES bármiféle összekötő kapocs nélkül áthajózik Argento térfelére.
A bűn és bűnhődés bűvkörében maradunk, de Argento nagyobbat markol és mélyebbre metsz. Nem szöszmötölve holmi expozícióval, az olasz maestro rögtön fejest ugrik az őrületbe. Elég sportszerűtlen módon már az első két percbe annyi vad horrorizmust pakol, amennyitől Romero épp hogy csak véget ért műsorszáma egy hullaszagú előzenekar benyomását kelti.
Harvey Keitel egy Usher nevű művészfotóst alakít, kinek "fekete-fehér képei kendőzetlen, dokumentarista stílusban ábrázolják a városi élet árnyoldalait, a bűnözőket, baleseteket és az erőszakos halált halt áldozatokat." Weegee, a valaha volt leghíresebb utcai fotográfus eredeti keresztneve a Wikipédia szerint Usher, tehát a karaktertanulmányban ott van Weegee, Poe, és persze maga Argento. A bűncselekmények tetthelyein legyeskedő profi voyeurt tulajdonképpen csak a képalkotásra használt eszköze választja el egy új inspirációkat kereső, a sötét oldalról ihletet merítő horrorfilmművésztől.
Harvey Keitel egy Usher nevű művészfotóst alakít, kinek "fekete-fehér képei kendőzetlen, dokumentarista stílusban ábrázolják a városi élet árnyoldalait, a bűnözőket, baleseteket és az erőszakos halált halt áldozatokat." Weegee, a valaha volt leghíresebb utcai fotográfus eredeti keresztneve a Wikipédia szerint Usher, tehát a karaktertanulmányban ott van Weegee, Poe, és persze maga Argento. A bűncselekmények tetthelyein legyeskedő profi voyeurt tulajdonképpen csak a képalkotásra használt eszköze választja el egy új inspirációkat kereső, a sötét oldalról ihletet merítő horrorfilmművésztől.
A megjelenés előtt álló albumához durvábbnál durvább képeket összeválogató fényképészt saját kiadója próbálja egy kicsit változatosabb témák felé terelgetni. Usher olyannyira nyakig ül a morbid horrorban, hogy a barátnőjével boszorkányos dacszövetséget kötött fekete macskát sem gombolyag és virágváza társaságában rendezi fényképre, hanem kitekert nyakkal. A megörökített cat-snuff a "Nagyvárosi Borzalmak" című fotóalbum borítóján köt ki, melynek láttán a hegedűművésznő élettárs (a vörös Madeleine Potter, Argento testet öltött nőfóbiája) szörnyülködve összepakolja cókmókját, és már távozna is az Usher-házból, ha az alkoholtól, féltékenységtől és kínzó látomásaitól teljesen megzakkant férfi be nem falazná a vhs-polc mögé.
Nekem is van egy vhs-polcom, ami mögött
… ezt inkább hagyjuk.
A forgatókönyv Poe-hoz méltó beteges ötlete [a gyermeknemzésre képtelen pár életét beárnyékoló állat terhes] az ismerős végkifejletnek ad egy bónusz-sokkot, Tom Savini effektzseni tálalásában.
Hű maradva a novellához, Argento kedvenc Poe-műveire tett utalásokkal dekorálja szegmensét: A kút és az inga félbevágott hullával, Tom Savini mint Berenice fogsorát begyűjtő sírrabló. A fekete macska egymondatos, boszorkányságra tett megjegyzéséből középkori álomjelenet születik.
Hű maradva a novellához, Argento kedvenc Poe-műveire tett utalásokkal dekorálja szegmensét: A kút és az inga félbevágott hullával, Tom Savini mint Berenice fogsorát begyűjtő sírrabló. A fekete macska egymondatos, boszorkányságra tett megjegyzéséből középkori álomjelenet születik.
„A boszorkányok reinkarnációiként hitt fekete macskákat évszázadokon át felakasztották, elégették, vízbe fojtották. Nagyon sokáig ezek a hiedelmek kísértették őket, ezért különböznek a többi macskától. Titokzatos, maguknak való állatok. Nézz csak rájuk, és tudni fogod, hogy valami folyik odabenn a fejükben.” (D.A.)
De ne higgyük, hogy csak Poe-ból áll össze az egyórás homázs-fesztivál: éppen a felénél járunk, mikor bekopog Martin Balsam, kinyitják a zuhanycsapot és Pino Donaggio rázendít a PSYCHO főcímzenéjére - DO YOU LIKE HITCHCOCK?
Az OPERA hazai sikertelenségét követően a TWO EVIL EYES a nem sokkal később füstbe ment amerikai karrier előfutárának tekinthető, kísérlet arra, mihez kezd magával Argento az Egyesült Államokban, ottani színészekkel, helyszíni angol hangrögzítést alkalmazva. A Valdemar pragmatizmusa után A fekete macska európai l'art pour l'art stílusosságával vonzza a tekintetet, a formalizmus prímjét ezúttal nem az élénk színek, hanem a macskaként osonó steadicam viszi. A dolgozat lázálomszerűsége, tudatállapotot megjelenítő szubjektív elbeszélésmódja (ha nem is itt nyújtja élete alakítását, Keitel telitalálat Poe modern narrátoraként) nemcsak Poe-kompatibilis, de megmarad igazi olasz horrorkezdeményezésnek, még ebben az idegen közegben is.
Nem véletlenül használtam mindkét esetben a „kezdeményezés” jelzőt, mert sem Romero lassú víz partot mos hozzáállása, sem a túlzsúfolt Argento rész nem kínál mozifilmre elegendő izgalmakat, és abban is biztos vagyok, hogy érdektelenségbe, ill. értetlenségbe fulladt bemutatása idején egyikük sem szerzett vele új híveket magának. Ami a sötét irodalom óriását illeti, az amerikai és olasz reklámanyagokon érthetetlen okokból hanyagolták a nevét. A francia poszteren a következő borzadály virít: "Edgar Allan Poe Két gonosz szempár című novellája alapján". Ülj le, fiam, egyes.
Kerettörténet nélküli, tévéepizód szerű szerkezetéből adódóan a TWO EVIL EYES két egybecsomagolt Masters of Horror megfelelője. Akinek tetszett Stuart Gordon Fekete macskája, az jó eséllyel elégedett lesz a „szolid sokk”-kal, hogy idézzem a dvdborítón lévő idézetet. Az más kérdés, hogy bizony volt idő, amikor a két rendező és a szolid még nem szerepelhettek volna egy bekezdésben. S szólt a holló: soha már.
Kerettörténet nélküli, tévéepizód szerű szerkezetéből adódóan a TWO EVIL EYES két egybecsomagolt Masters of Horror megfelelője. Akinek tetszett Stuart Gordon Fekete macskája, az jó eséllyel elégedett lesz a „szolid sokk”-kal, hogy idézzem a dvdborítón lévő idézetet. Az más kérdés, hogy bizony volt idő, amikor a két rendező és a szolid még nem szerepelhettek volna egy bekezdésben. S szólt a holló: soha már.
