2012. június 17., vasárnap

WITHOUT A CLUE {SHERLOCK ÉS ÉN} (1988)

Thom Eberhardt, angol


  - Köztünk szólva, kedves Watson, értetlenül állok az eset előtt - mondta tőle szokatlan őszinteséggel, pipájából kérdőjel alakú füstkarikákat eregetve a mennyezet felé.
 - Miért éppen a NIGHT OF THE COMET elkövetője került a WITHOUT A CLUE rendezői székébe? Hol ebben a logika?
Ott álltam közvetlenül mögötte, idegesen markolászva sétabotomat, s mint már annyiszor, most is azon járt az eszem, hogy egy jól irányzott suhintással agyonütöm az átkozottat. Hirtelen Holmes felpattant a kanapéról és felkiáltott:
  - Without a clue! Hát persze! Hallgassa csak, mit is mondott a mi direktorunk:
„Self-doubt is like poison to something like Night of the Comet. You really have to be completely, utterly clueless about the realities of commercial filmmaking. My only hope in this regard is that many studios consider me to be clueless to this very day...”
  - Elemi, Watsonkám, ELEMI! 
Gyűlöltem, amikor Watsonkámnak hívott.



Nos igen,  ezt a korhű brit krimibohózatot két világsztárral a főszerepben egy clueless amerikai B-filmesre bízták. Moriarty professzor ördögi praktikáit megszégyenítő terv végül is jól sült el: tán még Szőr Arthur Conan Doyle is értékelte volna, ahogyan a szerzőjén túlnőtt, nemzeti intézménnyé vált agyszüleménye alól kihúzták a szőnyeget, széles mosollyal nyugtázva, hogy a forgatókönyvírók az életrajzából merítették ragyogó ötletüket. „Gondolkodom Holmes meggyilkolásán... Nem hagy fontosabb dolgokon elmélkedni.” - írta Doyle az anyjához címzett levélben. A válasz postafordultával érkezett: „Meg ne merd tenni!”. Ennek ellenére 1893-ban, Az utolsó eset című novellában Doyle végez Sherlockkal. A sorozatot publikáló The Strand szerkesztőségébe tömegével érkező, az olvasók mélységes felháborodásáról tanúskodó levelek (na meg a kapzsi kiadó) hatására az író kénytelen volt feléleszteni vízbe fúlt detektívjét, s mintha mi sem történt volna, Sherlock Holmes visszatért egy újabb kötetnyi és két hosszabb regényt megtöltő esettel.


Ennyi háttérinformációval a tarsolyunkban a SHERLOCK ÉS ÉN nemcsak kellemes szórakozást fog nyújtani, de a valós történelmi személyként körülrajongott irodalmi figura kultuszát nyájasan gúnyolva különleges csemegeként tűnik ki a Temzét rekesztő Holmes-interpretációk közül, majdnem - csak majdnem - vetekedve A sátán kutyája tízéves szerénységem által kolorizált változatával. (Megjegyzés a szüleimnek: akkor kellett volna pszichológushoz vinni - most már késő, anya!)



Ha jól figyeltem, a film A Rőt Liga befejezésével indít, amint Sherlock Holmes hűséges asszisztensével, Dr. Watsonnal a sarkában utoléri a novella két betörőjét, Clayt és Archiet. Rögtön az elején kiderül: a mesterdetektívet egy színpadról lecsúszott ripacs alakítja (Michael Caine), akit a briliáns elméjű, manipulatív Dr. Watson (Ben Kingsley) azért bérelt fel, hogy az általa kitalált karakter mögé bújva, tisztes orvosi karrierje mellett gyakorolhassa detektív-hobbiját. Amikor aztán megelégeli az állandó statisztaszerepet és kidobja fafejű, kétbalkezes, beszari, nőcsábász, iszákos (et citera & hegedű) bábját az utcára, a saját maga állította csapdába esik.


A The Strand magazin illusztrált lapjain keresztül közismertté vált főhőse nélkül Watsont, a „krimidoktort” kutyába sem veszik, a főszerkesztőnek és a hivatalos szerveknek egyaránt a karizmatikusabb Sherlock Holmes kell. A fikciót és tényeket összemosó eredettörténet felettébb szellemes tisztelgés Conan Doyle, az író előtt, aki részben saját magáról mintázta meg elbeszéléseinek narrátorát, az örök másodhegedűs Dr. Watsont, és nem volt éppen felhőtlen a viszonya a halálból visszaírt Holmesszal. Van mindebben egy napjainkra is vonatkoztatható gondolatmenet a látszat hatalmáról, a mesterségesen gerjesztett celebkultuszról. 


Már csak egy jó kis bűnügy hiányzik, amivel a  Holmes = idióta / Watson = lángelme szerepcserés alapszitut ki lehet húzni 105 percre. Az ellopott bankjegyklisék felkutatásához ismét összeállt páros szódával elmegy kalandjában a „ráülök a nagyítómra” szituációs blődli keveredik a finomabbra hangolt gesztusokkal, frappáns szóváltásokkal (remek, ahogy Watson mások társaságában jelbeszéddel utasítgatja az értetlen Holmest). Mindkét humorfajta egyaránt megnevettet, hála a két ripacskodásban is profi Oszkár-díjas főkolomposnak, na és a forgatókönyvnek, ami erőltetett modernkedés helyett a forrásművek szellemiségét megőrizve, hiteles módon veszi kezelésbe a klisékké kövült szereplőket Moriartytól kezdve az akciózásban is tevékenyen részt vevő Mrs. Hudsonon át a Sátán kutyájáig.


A szatíra nagyítója alá kerülnek Doyle krimiírói fogásai is, és maguk a képmutatásra hajlamos britek. „Ön kockára tette az angol irodalom becsületét!” sóhajt fel a The Strand főszerkesztője, miközben kinyitja könyvespolcnak álcázott minibárját; vagy amikor Őfelsége egy saját magát ábrázoló, very ocsmány olajfestménnyel jutalmazza meg Holmesékat. Ezek a fanyar poénok valószínűleg hidegen hagyták a jenkiket, mint ahogy a békebeli, egy-két évtizeddel korábbi bohózatokat idéző hangulatával sem sorolható korának tipikus, Csupasz Pisztolyos paródiái közé. 


Ha a maga idejében nem is részesült lelkes fogadtatásban, a Fantasy Film felújított kópiával megjelent dvdjén vizslatva a patinás fényképezés és az emberközpontú sztori kifejezetten vonzóvá, időtlenné teszik az amúgy szerény keretek között mozgó produkciót. Ismerve Eberhardt korábbi, nyolcvanas évekbe vastagon beleragadt munkásságát (SOLE SURVIVOR, NIGHT OF THE COMET), joggal felmerülhet a gyanú, hogy a SHERLOCK ÉS ÉN forgatásán valami Dr. Watsonhoz hasonló lángész állhatott a rendező mögött. Elemi, kedves Holmes?