2012. május 24., csütörtök

OPERA (1987)

Dario Argento, olasz


A kollekció addigi legnagyobb költségvetésével elhalmozott darabja térül-fordul, mint egy szupermodell a Super 35mm-es formátumú thriller-kifutón, büszkén hirdetve a márkanevet: A Film By Dario Argento. Ha a direktori maníroktól duzzadó OPERÁt felfektetnénk egy pszichológus díványára, a "nárcisztikus személyiségzavar" alighanem előkelő helyen szerepelne a kórlapon. Távolról az opera mindig is hiú, öntetszelgő műfajnak tűnt, amit valószínűleg hiú, öntetszelgő emberek művelnek, úgyhogy Argentónál megfelelőbb figura nem is rendezhette volna ezt az opera világában ámokfutó giallót.


Az Operaház Perverz Fantomja („operarajongóknak nem fog tetszeni” – D.A.) Argento meghiúsult operarendezését követően lépett színre, és nem hivatalosan befigyel az itt asszisztens és színészként jelen lévő Michele Soavi méregerős debütje, a színpadi környezetben játszódó STAGEFRIGHT. Maga a sztori Argento azóta jelképpé vált "segédeszközét" létre hozó dilemmát szolgálja: hogyan tudnám elérni, hogy a közönség beszari, szemüket eltakaró tagjai is végignézzék a véres verejtékkel létrehozott legbrutálisabb jeleneteimet? - kérdezte magától a maestro, és dolgozni kezdett az agya.


A primadonna feldúltan távozik a Macbeth főpróbájáról. A horrorfilmekről az opera műfajára átnyergelt,   szadista hírében álló rendező (Argento alterego, naturalmente) modern felfogású adaptációja füstgépekkel és agresszív hollókkal soknak bizonyult az ünnepelt dívának, ráadásul kifele menet egy autó is elcsapja. Betty, a fiatal szoprán vonakodva bár, de elvállalja Verdi híresen balszerencsét okozó zeneművének Lady Machbetjét, s hamarosan színpadra lép élete első főszerepében.


A beugró sztárpalántára és annak fellépőruhájára gerjedő mániákus gyilkos rögtön a premier alatt eltesz valakit láb alól, s miközben a rendőrség „nagy erőkkel nyomoz”, fekete kesztyűs barátunk szisztematikusan Betty nyomába ered. A lánynak letapasztott szájjal (ez a Fantom tényleg nem szereti az operát...), tűkkel kipeckelt szemekkel (...viszont kurvára eszelős) újra és újra végig kell néznie, ahogy maszkot viselő rajongója lemészárol valakit. Te érted ölök, nem ellened - a sajátos módon szerelmet valló férfi agyából kipárolgó emlékfoszlányok sejtetni engedik, hogy nem ma kezdte az ipart, és talán több köze van az övéhez hasonló rémálmokkal küzdő Bettyhez, mint gondolnánk.


A hetvenes években készült Argento-giallók élvezeti értékének fontos eleme volt a véletlenek összjátéka folytán szemtanúvá vált főhősök amatőr detektíveskedése, rajtuk keresztül rántva be a nézőt az egyre kuszább bűnügybe. A tetthelyen gúzsba kötözött, tűkre ültetett Betty esete első blikkre hasonlónak tűnhet, mint a THE BIRD WITH THE CRYSTAL PLUMAGE üvegfalak közé szorult férfié, de a poszt-slasher korszakban készült OPERA gondolatai máshol járnak. ’87-re Argento már befészkelte magát sorozatgyilkosa skizofrén agyvelejébe (ha már ott van, le is filmezi), onnan nézve a főszereplő csupán vitrinbe helyezett kiállítási tárgy (ez is szó szerint celluloidra kerül), ajzószer a fallikus eszközökkel hadonászó elkövető kezében.


A gyilkos is csak eszköz, egy fekete kesztyű, amit felhúzva Argento elkövethet néhány gyönyörűen kivitelezett szörnyűséget. Eltávolodva a giallók cselekményeinek szövevényességétől, az OPERA egyfajta letisztultságról árulkodik, címéhez méltóan az operák hiperstílusában celebrálva a gyilkosságok rituáléját. Ki a tettes? Kit érdekel?! A kés rozsdamentes acélján pásztázó kamera felébreszti a szépérzéket, az üvöltő speed metal az adrenalinszintet fokozza, a szemek alá ragasztott tűk ellentmondást nem tűrő rendezői instrukciót közvetítenek: pofa be és nézd! A Gyilkos és Betty – a Rendező és a Közönség. A tűk metaforája az utolsó szó a horrorfilmek és a nézők közt fennálló mazochista viszonyról.


Ahhoz, hogy elemi szinten egyáltalán működőképes legyen a naturalista erőszakban tobzódó nagyjeleneteket összekötő mese (Betty, a hirtelen királynővé váló hercegkisasszony odüsszeiája a PHENOMENA és SUSPIRIA mesehőseinek nyomdokain halad), a forgatókönyv a szokásosnál is több csalást enged meg magának. A hollók koronatanúként való bevetése színtiszta krimiírói fantazmagória, ellenben a madarak szédítő operaházi keringője bőven megéri a tudománytalanság árát. Betty egy kritikus pillanatban szemcseppet használ, minek után nem látja/nem látjuk a lakásába belépő személyt, aki akár a gyilkos is lehet. Az ordas manipulációt a filmtörténet top tízes gyilkossági jelenete követi, úgyhogy ez is meg van bocsájtva. Mondják, ez volt Argento utolsó Nagy Filmje - a PROFONDO ROSSO geometrikus absztrakcióit túllicitáló vizualitást tekintve ez valóban igaz.


„Az OPERA legfontosabb alkotóeleme a kör”- mondta sejtelmesen a rendező, utalva a köröző madarakra, a flashback csigalépcsőjére, a körívben forduló snittekre. A kör, illetve a körmozgás szimbolizálhatja a beteg gondolatoktól örvénylő elmét, a múlt és jelen egybefolyását, a giallók voyeur-szemeinek állandó jelenlétét.


A lenyűgöző látványvilág csupa lesajnálható karakterrel van benépesítve, nem túl hízelgő színben tüntetve fel az operaházban és környékén forgolódó emberszabásúakat. Aki ebben a kétségtelenül izgalmas és fotogén közegben az empátia és szeretet legcsekélyebb jelét mutatja, az pár perc múlva a saját vérében úszik. Az arrogánsak, a szívtelenek és a mániákusok - ők a nap nagy túlélői. A normális szexuális érintkezés csődjét regisztráló filmjének hideg szívét Argento az AIDS emberi kapcsolatokra is kiható térnyerésével magyarázza - alkalomadtán a gyilkos bőrkesztyűjére még egy átlátszó orvosi kesztyűt is húz (safe kill!). Nyomasztó gondolat, ha tudjuk, hogy a produkció nemzetközi sztárja, a rendezőt alakító Ian Charleson is AIDS-ben szenvedett a forgatás idején.


Az OPERA embertelenségéhez nagyban hozzájárul a technikára, a suspense-jelenetek kivitelezésére való összpontosítás is; Ms. Steadicam és Mr. Technokrán mellett a színészeknek csak halovány statiszta szerep jut. Ironikus módon a legnagyobb értetlenséget éppen a természetet átölelő érzelgős kóda váltotta ki. Vajon Betty a svájci hegyek legelőin New Age-grupiként újjászületett (PHENOMENA rewind)? Vagy a jungiánus logikát követve végleg átadta magát az őrületnek (fast forward THE STENDHAL SYNDROME)? A hollók nem azok, amiknek látszanak...


A nyolcvanas évek slasherjein felnőtt horrorrajongók az OPERÁt kegyetlensége okán talán még jobban fogják imádni, mint Argento korábbi klasszikusait, ha pedig vesszük a fáradságot és bekukkantunk a felszín alá, ott egy olyan filmet fogunk találni, ami tökéletesen passzol a Borzalmas Anyákat felvonultató életműbe, a SUSPIRIA/INFERNO mitikus szintjén éppúgy, mint a BIRD/PROFONDO ROSSO személyes indíttatású pszicho-giallóit tekintve. A férjét gyilkosság elkövetésébe hajszoló Lady Macbeth árnyéka egy másik akaratos nőszemélyt takar, azt, aki a mániákust motiválja. Ez az 'élet utánozza a művészetet' párhuzam legalább olyan szép, mint a 180 fokban megpördülő kamera alkotta képsor.

-------------------------------------


Ha ez az éppen most futó hirdetés nem giallo-homázs akar lenni, akkor visszaadom az operabérletem. 


És hogy témánál maradjunk, az OPERA karmesterét a Magyar Állami Operaház tavaly leváltott főzeneigazgatója, Győriványi Ráth György játssza, nagy hitelességgel.