2010. október 31., vasárnap

DRACULA (1958)

Terence Fisher, angol


A VAMPYRES-szel egészen messzire kerültünk a nem is olyan szerény kezdetektől, lapozzunk hát vissza különös históriánk elejére. Ha az 1957-ben villámgyorsan világsikert arató THE CURSE OF FRANKENSTEIN indította el a háború utáni horror-reneszánszt, akkor a rögtön mögötte loholó (HORROR OF) DRACULA volt az, ami meg is pecsételte a műfaj jobb sorsát. Vajon egy Technicolor-bársonnyal bevont múzeumi tárgyhoz van szerencsénk (hozzányúlni tilos!), vagy még mindig a valaha készült legjobb mozgókép, aminek címében ott díszeleg a rettegett „Dracula” név?


Számos oka van, hogy miért jelentett újdonságot ez a látszólag luxuskivitelű, valójában meglehetősen kevés pénzből készült film. Terence Fisher – aki 1952-től rendezett monokróm noirokat és sci-fiket a Hammernek, különösebb sikerek nélkül – az új Frankenstein/Drakula olvasataival nemcsak önmagát találja fel, de a Hammer jövőbeni arculatát is. Őt tekinthetjük az időszak első olyan rémrendezőjének, aki ráérzett és kihasználta korának engedékenyebb hangulatát, friss vért pumpálva a kimerült, végelgyengülésben szenvedő műfajba. Színes horrorra előtte is találhatunk néhány példát (a MYSTERY OF THE WAX MUSEUM és a DR.X  korai Technicolor-kísérletei, majd később a HOUSE OF WAX), de aligha olyat, amely ehhez fogható részletgazdagsággal használta volna a palettát. A nyitó jelentben Drakula sírkövére csöpögő vérvörös büszkén hírdeti a moziszörnyetegek következő generációjának eljövetelét.


Ahogy a Frankenstein esetében, Fisher a Drakula készítésénél sem volt hajlandó újra megtekinteni a régi Universal változatot, a Jimmy Sangster által ügyesen összerakott forgatókönyv bőven elegendőnek bizonyult számára, hogy friss hozzáállással vágjon bele a klasszikus történet feldolgozásába. A könyv visszatér a Stoker regényhez, és - elsősorban anyagi megfontolásokból - alaposan felforgatja azt. Átír vagy sutba vág feleslegesnek ítélt karaktereket (nincs Renfield),  az ergonómia jegyében az egész kontinenst átszelő helyszíneket egyetlen fedél alá tereli össze (Klausenburg, magyarul Kolozsvár) – mindezen módosítások egy kompakt, a mozgókép hatásmechanizmusát figyelembe vevő dramatikát eredményez, a Hammer Horror rendesen lepapírozott fundementumát.


Bár a rendező kálvinista filozófiáját jobban képviseli a hozzá közelebb álló Frankenstein-széria (miszerint az emberi faj képtelen betartani Isten törvényeit), a Drakulában is főszerepet kap a Jó és Rossz körülöttünk zajló, soha véget nem érő harca – a Hammerland  mesebeli környezete ezen mítosz  laboratóriumaként szolgál. Mivel egy angol irodalmi mű angol feldolgozásáról van szó, maradjunk a következő, nem túl bonyolult olvasatnál: van egy ki tudja melyik századból származó istentelen vámpírarisztokratánk, aki bejelentkezés nélkül ráront a felvilágosult viktoriánusokra, és megmutatja nekik, mi is az az eredendő bűn. Anélkül, hogy történelemleckébe bocsájtkoznánk, annyit azért érdemes megjegyezni, hogy a Hammerekben viszontlátható tizenkilencedik század volt Anglia fénykora, a hagyománytisztelet és pragmatizmus érája. Ez a  kifinomultan  képmutatóan civilizált, a szexualitást a hálószobák kulcsra zárt ajtajai mögé száműző konzervativizmus fut össze azzal az általa elutasított (ám éjszakánként még mindig róla fantáziálgató - a rémregények korszaka ez) sötét középkorral, amit a morál nélküliségben leledző Drakula jelenít meg.


A HORROR OF DRACULA-ban nagyon diszkrét az erotika, de mégis dominál benne a szex. Drakula áldozatai - jólnevelt, XIX. századi nőideálok mindannyian – megtapasztalják azt a nirvánát, amit férjuruktól tán sosem kaptak meg úgy istenigazából. A viktoriánus nő birodalma a családi otthon volt, ahol szeretetével biztonságos, meleg világot teremtett férje és gyermekei számára.* Ebből a szempontból a film egyik legszebb jelenete az, amikor a Drakula által megbecstelenített (vagyis vámpirizált) Mina hazatér az éjféli légyottból, sápadt arcán a kielégítettség bűnös mosolya ül. „Tökéletesen jól érzem magam” mondja tökéletesen bumburnyák férjének. Drakula eközben egy emelettel lejjebb, a családi otthon pincéjében forog a sírjában... a nevetéstől. Akit érdekel, hogy mi folyik a drapéria mögött, az bizony egy brilliáns adaptációval találja szembe magát!


Másik érdekesség: a Sötétség Fejedelme kevesebb, mint tíz percig tartózkodik a vásznon. Christopher Lee és az őt instruáló Fisher olyan erős jelenléttel ruházza fel a karaktert, hogy imázsa még távollétében is sötét árnyékként vetül díszletre, nézőre egyaránt. Lugosi Béla, istennyugasztalja, a maga idejében a lányregények messziről jött csábítóinak perverz paródiáját nyújtotta, egy választékosan öltöző, sármos pinapecért, aki történetesen vámpír. A hadvezér módjára csörtető Lee nem fűzi akcentusos süket dumával a csajokat, hanem jön, belenéz áldozata szemébe és egy hangos csatakiáltással lerúgja a fejét. Na, már megint összekevertem a két Lee-t, bár meg kell hagyni, karizmájuk felettébb hasonlatos!


Ha ennyi nem lenne elég, akkor hátra van Hammerék egyik (másik) legjobb húzása: a korábbi változatokban trottyos öregúrként színre lépő Van Helsing figuráját felfrissítik és központi szerepet osztanak rá. Peter Cushing kifogástalan interpretálásában a „rettenthetetlen vámpírvadász” ezennel bekerül a popkultúra akciósztárjai közé.


Tod Browning 1931-es változatát tarthatjuk porosnak, Coppola pazarul feldíszített, de fatálisan rosszul adaptált filmjére kár vesztegetni a szót - mindkettő alul marad Fisher teatralitást epikussággal ötvöző, jéghideg borzongást meleg színekbe csomagoló gótikus meséjéhez képest. A büdzséből fakadó szalon-horror effektustól ugyan nem mentes, a lényegre törő dialógok a négy fal közt is képesek mozgásban tartani a fogaskerekeket... és a legelvetemültebb pillanataiban mi, Fulci filmeken szocializált splatterfejek is felfedezhetjük az ötven évvel ezelőtti 'X' faktort (a DRACULA cenzúrázás utáni korhatárbesorolása). A testbe fúródó karó látványa fülrepesztő sikollyal kísérve; Van Helsing határozott mozdulata, mikor Lucy eltorzult arcába tolja a keresztet; ahogyan Drakula nemes egyszerűséggel bedobja Mina testét a sírgödörbe és földet hány a még élő nőre - ezeknek a képsoroknak a realista intenzitása is hozzájárult ahhoz, hogy ez a szó igazi, elcsépelt értelmében klasszikus film Drakula grófhoz hasonlatos örökléttel felruházva, aránylag sértetlenül vészelje át az átszámítva emberöltőkkel felérő mozi-évtizedeket, Klausenburgtól Pakisztánig.


Pontosítanom kell: Pakisztánba eljutott, de hozzánk soha, videón sem. A Warner ugyan belekezdett a Hammerek hazai forgalmazásába, de Fisher korai, legjobb munkáit kihagyta a magyarul feliratozott pikszisből. A kiadó igényességére jellemző, hogy a HORROR OF DRACULA dvdtokján található leírásnak vajmi köze van a cselekményhez (Drakula és a csapongó londoni éjszakák - what?), a mellé tett fotónak meg még annyi sem.