Paolo Cavara, olasz
"Minden idők legjobb giallója" - aki komolyan veszi a dvdborítón olvasható idézetet, és annak megfelelő elvárásokkal ül le megtekinteni Cavara filmjét, valószínűleg csalódni fog. Tényleg nem rossz, de se Bavának, se Argentónak, de még Sergio Martinónak sincs félnivalója ettől a Tarantulától, ami az említett nevek addigi munkásságának mintájára szövögeti hálóját.
A főcím stáblistája alatt a kamera a meztelen Barbara Bouchet testén legelteti szemét, miközben szexisen halandzsázik Morricone dizőze. A plakáton öles betűkkel feltüntetett sztár hét perc múlva halott. A tettes - egy giallo-formaruhába öltöztetett fantom - tovább gyilkol, akupunktúrás tűvel bénítja meg áldozatait, hogy azok magatehetetlenül, de ébren éljék át halálukat. Ezt az agyafúrt módusz operandit látva bizonyára magát Argentót is elfogta a sárga irigység...
Giancarlo Gianni fáradt szemű, önbizalomhiányos detektívjének az átlagosnál is nehezebb dolga van, még a történet utolsó harmadában is felbukkannak újabb karakterek, csak azért, hogy pár perccel később eltegyék őket láb alól. A wellnesz-szalonból indult intrika ügyesen van keresztezve a nyomozó privát életével, a forgatókönyvírók azonban ismét megmondóembert kénytelenek alkalmazni az utolsó oldalon. Ez a végszükség esetén a fiókból előhúzandó figura a giallók arkangyala, ő az, aki a végére feltorlódott kérdőjeleket hivatott eltakarítani egy nagyjából harminc másodperces monológgal, melyben elmondja a felügyelőnek (= az összezavart nézőknek), hogy ki-miért-hogyan.
A megfelelő számú áldozat összeharácsolása tehát megint a narratíva kárára megy (lásd mondjuk MACCHIE SOLARI, ami potenciális gyilkosokkal csinálja ugyanezt), de Paolo Cavara több fronton is menti a menthetőt, például odafigyel vezető színészére. Ezt Giancarlo Gianni egy jó alakítással hálálja meg, szimpatikus nyomozója majd Cavara következő thrillerjében visszatér (E TANTA PAURA {ISZONYÚ FÉLELEM / Vico}), de ott már Michele Placido fogja eljátszani. Cavara két giallójában a humor is közös nevező, figyeljünk oda, mert a kegyetlen gyilkosságok egy vígjáték nyomait takarják ki.
A rendező neve nem csenghet ismerősen az olasz krimikedvelőknek, de ha azt mondom MONDO CANE, talán leesik a kétszázlírás. A mindent alaposan szemügyre vevő kamera, a fókuszt kereső optikák, na és az a darázs vs. tarantula stockshot Cavara mondo múltjáról árulkodnak, egy olyan dokumentumfilmesről, akinek történetesen szeme van a kompozíciókhoz, és képes egy fikciós munkát is profin levezényelni. A kivételektől eltekintve ezek a közvetlenül a THE BIRD WITH THE CRYSTAL PLUMAGE után készült giallók meg tudták oldani azt, amit a máshol gyártott krimiknek csak ritkán sikerül: akkor sem válnak unalmassá, ha a gyilkos kiléte igazából már nem is számít. A varázsszó egyértelműen a stilissimo.
